Önellátás és túlélés - A párhuzamos társadalom kezdetei a Hangya Szövetkezetben -Almási Balogh Elemér A könyv különösen érdekes annak fényében, hogy a közelmúltban a Hangya-programra emlékeztető kezdeményezés indult el Magyarországon, amely már országos szervezet, ez pedig a bevásárló közösségek hálózata, az úgynevezett kosárközösségek láncolata. A „Hangya” Szövetkezetnek a két világháború közötti időszakban döbbenetesen nagy, 700 000-es termelői tagsága volt, a 100%-ban magyar összefogásnak rengeteg gyár és feldolgozó üzem került a tulajdonába, ahol tízezrek dolgoztak. Ez a patrióta gazdaságra épülő szövetkezeti rendszer megmentette az országot a totális összeomlástól. Az egykori „Hangya” szövetkezeti csodának nemcsak a példátlan összefogás állt a hátterében, hanem egy olyan személyiség, mint Almási-Balogh Elemér (1871–1938), aki lényegében haláláig, 40 éven keresztül vezetőként „kormányozta a „Hangya” egyre nagyobb flottáját a viharos tengeren, a kalózok és a kalmártőke sziklái között is.” Minden idők egyik legjelentősebb magyar közgazdászaként olyan szemlélettel irányította ezt a hazai erőteret, amely a szeretetre és az erkölcsre épült. Emlékezései semmit nem vesztettek aktualitásukból, a problémák és a nehézségek most is ugyanazok, sőt súlyosabbak, így még nagyobb jelentősége van elődeink tapasztalatainak... Jelen ismereteink fényében elemezzük, okulva belőle! Károlyi Sándor gróf 1898-ban egy olyan kezdeményezést indított el, mely egyedülálló a magyar gazdaságtörténetben: saját pénzéből közcélra létrehozta a Magyar Gazdaszövetség Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezetet, közismertebb nevén a Hangya Szövetkezetet. A legfontosabb cél: önellátás és túlélés a magyar termékek termelési, értékesítési és fogyasztási láncolatának megteremésével. Leegyszerűsítve: segíteni a hazai termelőket és összekapcsolni őket a fogyasztókkal. A két világháború közötti időszakban a szövetkezetnek döbbenetesen nagy, 700 000-es termelői tagsága volt, a 100%-ban magyar összefogásnak rengeteg gyár és feldolgozó üzem került a tulajdonába, ahol tízezrek dolgoztak. Saját bankot, egészségbiztosítási pénztárat és egészségügyi rendszert hoztak létre maguknak. A gazdasági tevékenységet folytató társaság bámulatos módon élte túl a különböző gazdasági válságokat, mindegyikből megerősödve került ki, és nem túlzás azt állítani, hogy ez a patrióta gazdaságra épülő szövetkezeti rendszer megmentette az országot a totális összeomlástól. Az egykori Hangya szövetkezeti csodának nemcsak a példátlan összefogás állt a hátterében, hanem egy olyan személyiség, mint Almási-Balogh Elemér (1871–1938), aki lényegében haláláig, 40 éven keresztül vezetőként kormányozta a Hangya egyre nagyobb flottáját a viharos tengeren, a kalózok és a kalmártőke sziklái között is. Minden idők egyik legjelentősebb magyar közgazdászaként olyan szemlélettel irányította ezt a hazai erőteret, amely a szeretetre és az erkölcsre épült. Almási-Balogh Elemér néhány hónappal a halála előtt kezdte el visszaemlékezéseit megírni azzal a céllal, hogy a túlélés szempontjából kulcsfontosságú önellátás minden általa megélt tapasztalatát átadja az utókornak. Könyvének 1938-as megjelenését sajnos már nem élte meg. Emlékezései viszont semmit nem vesztettek aktualitásukból, a problémák és a nehézségek most is ugyanazok, sőt súlyosabbak, így még nagyobb jelentősége van elődeink tapasztalatainak.

A "zöld világ" képe több mint egyszerű ábránd; igaz, nem is realisztikus. Azonban lehetséges! Mindehhez arra van szükség, hogy mindegyikünk elkötelezze magát a rá szabott szolgálat mellett - mindenféle logikus ok és a garantált siker ígérete nélkül. Arra van szükség, hogy elhiggyük, igenis eljöhet az a meggyógyult, zöld, szebb világ, amelyre vágyunk." A klímaváltozás kérdését új szemszögből megközelítve Charles Eisenstein teljesen más keretek közé helyezi a témát, formabontó megoldásokat és célokat vonultat fel, amelyeket magunkévá téve sikerrel haladhatunk végig az ökológiai pusztításból kivezető úton. A témát alapos kutatásnak alávető Eisenstein rendkívüli éleslátással vázolja fel, a természet birodalmát számokká redukálva, hogyan szakadtunk el környezetünkről, és tettünk szert ma is uralkodó háborúközpontú gondolkodásunkra. A szerző, aki egy teljes fejezetet szentel a klímaszkeptikusi álláspont taglalásának, arra biztat mindenkit, hogy lépjen túl a szén-dioxid-kibocsátás oly gyakran tárgyalt problémáján, és a napjainkat jellemző rövidlátó, hiányos megközelítést maga mögött hagyva lássa át a teljesebb képet. Azaz azt, hogy a folyók, az erdők, illetve a természeti és az anyagi világ összes többi lénye szent és saját jogán értékes; nem csupán azért, mert karbonkrediteket szerez nekünk, illetve elejét veszi bizonyos fajok kihalásának. Végtére is, ha azt tudakolnánk bárkitől, miért is vált környezetvédő belőle, valószínűleg arról a folyóról mesél majd nekünk, amelyben gyermekként fürdött, arról az óceánról, amelynek partjára kirándult, azokról a vadállatokról, amelyeket megfigyelt, avagy azokról a fákról, amelyekre kiskorában felmászott. A könyv a közelítő katasztrófáról és elkerülhetetlen végzetünkről a valóban fontos kérdések felé irányítja a figyelmünket, tartalmas lelki kapcsolatok kiépítésére buzdít, illetve kézzelfogható és megvalósítható megoldásokat kínál mindazoknak, akik valóban gondoskodni szeretnének a bolygónkról. Ha megszabadítjuk magunkat jelenlegi háborús mentalitásunktól, és képessé válunk átlátni a teljesebb képet, azaz azt, hogyan járulhat hozzá a börtönreform vagy a bálnák megmentése a Föld ökológiai egészségének újjáépítéséhez, levetkőzhetjük a megoldásokkal szembeni ellenállásunkat, felhagyhatunk a bűnbakkereséssel, és mélyen magunkba nézhetünk, egészen oda, ahol a valódi elhivatottság lakozik. "Ez a könyv elég bátor, elég érzékeny és elég éleslátó ahhoz, hogy előhívja a mindannyiunk szívében mélyen ott rejtőző igazságot: azazhogy a bolygószintű válságot, amellyel ma szembe kell néznünk, csakis a szeretet forradalmának segítségével állíthatjuk meg. Mindannyiunkat arra ösztönöz, hogy leszámoljunk háborúközpontú gondolkodásunkkal, és ráébredjünk arra, hogy a Föld összes élőlényével összeköttetésben állunk." Jodie Evans, a Code Pink békeszervezet társalapítója